Ezredtörténet
Topor István: A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred rövid története
A kiegyezést követően I. Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette a magyar királyi a honvédségről alkotott XLI. törvényt, az ún. véderőtörvényt. E törvénycikk rendelkezett a királyi honvédség szervezeti felépítéséről. Ennek értelmében a magyar királyi honvédséget 82 gyalogoszászlóalj és 32 lovas század alkotta. Ebből 28 volt a huszárszázad, 4 pedig horvát dzsidás alakulat.
Egy lovas századkeret létszáma ekkor még meglehetősen csekély volt. A századparancsnokon kívül, 1 hadnagy, 1 tiszthelyettes, 4 altiszt, 28 lovasított, 3 nem lovasított huszár, 2 tisztiszolga és 34-35 állandó eltartásban részesülő ló alkotta.
1874-ben sorsdöntő változások következtek be a honvédség szervezeti felépítésében. Ferenc József március 18-án kelt rendelete értelmében a honvéd lovasság kivált a gyalogdandárok kötelékéből, és négy századból álló ezredekbe tömörült. A lovasezredeket 1-től 10-ig folyószámmal jelölték. A honvédlovassági ezredszervezetre áttéréskor állították fel 2. honvéd huszárezred törzsét és 2. osztályát. A 2. lovasezredet Debrecen központtal hozták létre a jászberényi 21., a karcagi 33., a nagyváradi 17. és a debreceni 16. századokból. A 2. honvéd huszárezred törzsét és 2. osztályát 1877 októberében telepítették Nagyváradról a már meglévő debreceni megyei/törvényhatósági “Gemeinde” kaszárnyába. Az ezzel kapcsolatos iratokat sajnos kiselejtezték.
1880. május 5-én az uralkodó elrendelte a honvéd lovasezredek nevének megváltoztatását. Ezt követően az 1-9. számút “huszár-“, a 10. számút “dzsidásezred”-nek hívták. Ekkortól viselte a 2. lovasezred hivatalosan a magyar királyi 2. huszárezred elnevezést. Tíz évvel később az ezredek elnevezése annyiban változott, hogy abba az ezredtörzs állomáshelyének nevét is belefoglalták, így lett a 2. huszárezredből “magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred”.
Vélhetően 1887-88-ban készült el az ezred lovas laktanyája, amelyet Debrecen városa építtetett a Széchenyi és Nyugati utca sarkán álló területen. Egy 1882-ben készült Debrecen térkép a laktanya helyén még egy kocsmát tüntet fel. Egy másik utalás a Széchényi utca végén megépült huszárlaktanya elkészülését együtt említi a Margit fürdő, a dohánygyár és a Nagy-Cegléd utca (ma Kossuth utca) végén épült új református templommal. A dohánygyárat 1887. október 25-én adták át, a Margit Gőz- és Kádfürdő 1888-ban készült el, míg az új református templom, a veres templom építése 1886-88 között zajlott. A Debreczen-Nagyváradi Értesítő 1886. évi 1. száma a város fejlődéséről ír. Számba veszi az addig elért eredményeket és megjelöli a következő év feladatait. Ezek között az 1887-es év egyik fontos beruházásaként a lovas kaszárnya felépítését jelöli meg. Valószínű, hogy el is kezdték az építkezést, mert az 1887-es 27. szám Városunk és a katonaság című cikkében a városban állomásozó katonaság elszállásolásának gondjairól szól. Ebből kiderül, hogy a katonák egy részét, 1200 honvédet az adózó polgároknál szállásolták el a Czegléd utcai temető, a cigánysor, a Hatvan utcai temető környékén, míg egy csapatot a huszárlaktanyában helyeztek el. 1893 novemberében adta át rendeltetésének Debrecen város tanácsa a honvéd lovassági és gyalogsági laktanyát.
A Hadtörténelmi Levéltár és Irattár anyagában sem található adat az építés idejére. Ezt az információt Dr. Bonhardt Attila ezredestől, a levéltár vezetőjétől kaptam. Kérésemre megpróbáltak utána nézni az építés kezdetének, de kiderült, hogy a Főhadparancsnokság anyagában erre semmilyen utalás nem található.
1893-ban Debrecen városa 25 évre bérbe adta a huszárlaktanyát a magyar királyi honvédségnek.
1912-ben az ezred I. osztálya is Debrecenbe került.
1913 tavaszán hoztak létre, az 5. és a 11. honvéd lovashadosztályt Budapesten, illetve Debrecenben. A 11. honvéd lovashadosztályt a szegedi 22. lovasdandár a 2. és 3., továbbá a debreceni 24. lovasdandár, valamint az 5. és 9. honvéd huszárezred alkotta.
A Nagy Háború kitörését követően a 2. huszárezred katonái is megkezdték tevékenységüket.
Eredetileg a szerb fronton kellett volna harci feladatokat ellátniuk, de az augusztus 5-i orosz hadüzenet és az orosz front megnyitása megváltoztatta a terveket. A Széchenyi utcai laktanyában megkezdődött a fegyverzet ellenőrzése és karbantartása. Ennek részét képezte a kardok élesítése is.
Az ezred II. osztályánál, a nagyváradinál már augusztus 4-én megtörtént az eskütétel. A debreceni I. osztálynál erre csak augusztus 16-án került sor. A laktanya udvara megtelt érdeklődőkkel, akiknek lelkes éljenzése közepette tették le esküjüket a harcba indulók.
Így 1914. augusztus 20-án a 11. lovashadosztály kötelékébe tartozó ezredet bevagonírozták és mintegy húszezer ember lelkes éljenzése közepette elindították Galíciába. Az állomáson a híres cigányprímás, Magyari Imre és bandájának zenéje kísérte a huszárokat. Azonban nem a teljes ezred kelt útra ezen a napon, hanem csak az ezredtörzs és a debreceni I. osztály 1. százada valamint Nagyváradról a II. osztály 4. százada. Augusztus 22-én délután két órára érkezek meg Lembergbe. Az ezred többi részei 22-én, 23-án és végül 24-én érkeztek meg ugyanide. Így 24-én délutánra végre együtt volt az egész ezred. A 11. honvéd lovashadosztály Lemberg mellett Kamionka-Strumilowanál esett át a tűzkeresztségen, ahol kozákokat futamított meg. A kettes huszárok – a többi hadosztály huszárezredeihez hasonlóan – felderítői feladatokat láttak el. Ezen túl a felderített ellenséges egységek megsemmisítését is el kellett végezniük.
A háború első hónapjaiban a többszörös túlerőben lévő oroszokkal szemben hősiesen küzdő alakulat szörnyű veszteségeket szenvedett. Az ezred legvitézebb haditettét 1914. szeptember 8-án hajtotta végre Ujfalussy Gábor ezredparancsnok vezényletével. A Mackensen hadsereg kötelékében harcoló ezredet Volhíniában vetették be. A Linsingen hadseregcsoport jobb szárnyát kellett biztosítaniuk. Velük szemben a 338. orosz gyalogezred és több lovashadosztály, köztük egy dragonyos hadosztály állt. Gyilkos ütközet kezdődött. A huszárok lovaikról leszállva közelharcba bocsátkoztak. A sereg jobbszárnyát bekerítés fenyegette, amikor a kettes huszárok az ellenség hátába kerülve öldöklő küzdelemben megfutamították az ellenséget. Ez az ütközet volt a legdicsőbb, de egyben legvéresebb is az egység történetében. Novemberre az ezred hat századából mindössze négy maradt. Ennek ellenére bátorságukkal és vitézségükkel jelentősen hozzájárultak az első és második lembergi csaták, a decemberi limanowai és 1915 tavaszán a gorlicei áttörés sikeréhez.
Az ezred katonái azonban legnagyszerűbb haditettüknek az 1915. augusztus 20. és 22-e között lezajlott chworostowi és komarow-novoszielki előretörést tartották. Ennek a győzelemnek az időpontját választották később ezrednapul. Zupka Győző huszárszázados 1917-ben így indokolta a döntést: „Ezeknek a napoknak az emléke számunkra dicső és örökké felejthetetlen. Ezeken a napokon derék huszárjainkkal, tisztjeinkkel együtt páratlan magyar harci erények birtokában példát adtunk arra, hogy mi maroknyi magyarok miképpen teljesítettük kötelességünket, a magyarok Istenében és a magyar elhivatottságba vetett tántoríthatatlan bizalommal és hittel, soha nem csüggedő kitartással.”
Az 1916 nyarán kibontakozó Bruszilov-offenzíva óriási veszteségeket eredményezett az ezred számára. Az ezred 14 tisztet és 420 legénységi állományú huszárt veszített. Ekkor halt többek között hősi halált Volhíniában Békessy Béla huszárszázados, hatszoros kard- és kétszeres tőrvívó magyar bajnok, az 1912-es stockholmi olimpia ezüstérmes kardvívója. Július 5-én a visszavonuló lengyeleket próbálta megállítani, amikor haslövést kapott. Három nappal később sebesülésébe belehalt. Ideiglenesen Soszysznon temették el.
A jelentős veszteséget szenvedő ezredet kivonták a frontról, és az időközben az antant oldalán hadbalépő románok által veszélyeztetett Erdélybe helyezték át.
Nem volt könnyű feladatuk, hiszen jelentős túlerőben lévő ellenséggel kellett szembenézniük. Szeptemberben sikerült előbb az orosz, majd a román támadást is visszaverniük. Helytállásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2500 fős román erővel szemben mindössze 200 huszár állt szemben, mégis megfutamították az ellenséget.
1916 ősze újabb csapást mért az ezredre. Felsőbb utasításra le kellett adniuk lovaikat. A lovatlanított huszárok ettől kezdve tulajdonképpen lövészegységekké váltak. A többi huszárezreddel szemben a debreceni huszárok szerencsésnek voltak mondhatóak, mert később visszakapták lovaikat, ez pedig jó hatással volt hangulatukra.
1917-től bukovinai szolgálatra vezényelték az ezredet. Az újabb hadsereg-átszervezési hullám itt érte őket. A vezérkar úgy vélte, hogy az állóháború kialakulása szükségtelenné teszi a lovasalakulatok fenntartását. Így a meglévő lovas egységeket a – nevük megtartása mellett – átszervezték gyalogos alakulatokká.
Ez jelentősen rombolta az ezred harci morálját, miként a gyakori parancsnokcsere is. 1917 és 18 között több parancsnok is állt az ezred élén. Közülük a legismertebb gróf Tisza István miniszterelnök, aki először 1917-ben töltötte be ezt a posztot, igaz ideiglenes jelleggel, mivel Flohr János ezredparancsnokot más beosztásba helyezték. Az ezredparancsnok távozása előtt ezredjelvényt alapított, amelyet minden tiszt és a legénység minden tagja megkapott. A tisztek feltűzhető ezredjelvénye színes zománcozott, a közhuszároké bronzszínű jelvény volt az alábbi körirattal: DEBRECZENI HONVÉD HUSZÁROK 1914 – 1918. 1917. decemberében az alábbi levelet juttatta el volt ezredének:
„Legyen ez a jelvény a dicsőségben, bajban együtt töltött dicső napok maradandó emléke azok részére, kik büszkék lesznek, hogy a debreceni 2. honvédhuszárezredben szolgáltak. Ezen jelvény tartson bennünket össze és maradjon jelszavunk továbbra is: Közösek emlékeink, közös a kincsünk, az ezred becsülete.”
Közben az ezredet új frontszakaszra vezényelték. 1918. május 12-én vagonírozták be őket és indították el az olasz frontra. A meglehetősen elcsigázott és lefogyott katonáknak kellett volna ellentámadásba lendülniük. Az ezred feletti irányítást június 2-án Tisza István vette át. Június 15-én hajnali 4 órakor indult meg a 2. honvéd huszárezred támadása Az esőtől magáradt Piavén azonban csak másnap tudtak átkelni. Ám az átkelést követően erős ellenséges tűzbe kerültek, így a támadás megakadt. A jobbparton az ezred egy része ötnapos elkeseredett küzdelembe kezdett. Feladatuk a Montello-hegyet támadó öt osztrák-magyar hadosztály bal szárnyának fedezése volt. A hadosztály támadása elakadt, így a kettes huszárok is passzív védekezésre kényszerültek. Elkeseredett, öldöklő küzdelem kezdődött, amely után csak június 21-én éjjel tudtak visszavonulni a huszárok az addigra már valamelyest megapadt Piavén. Június 23-án visszaállt a támadás előtti arcvonal, de az egészségtelen körülmények között, kőbe vájt odúkba elhelyezett huszárok között fertőző betegség ütötte fel fejét.
A hónap végén a harcok csitulni kezdtek. Ettől kezdve a 2. honvéd huszárezred az olaszok kisebb betörési kísérleteit próbálták elhárítani. Szeptember 11-én Tisza végső búcsút vett az ezredtől. Így az ezredet a nem sokkal később összeomló olasz frontról már Tóthvárady-Asbóth István alezredes vezette haza. November 23-án érkezett vissza az ezred Debrecenbe. A laktanyájába fegyelmezetten és rendben bevonuló kettes huszárokat azonban másnap, megkapták járandóságukat, és leszerelték őket. Ezzel a nappal megszűnt a debreceni második honvéd huszárezred.
Az ezred katonáinak hősiességét mutatja, hogy tiszti állományából négyen kapták meg a tiszti arany vitézségi érmet. 1914-ben Tóthvárady-Asbóth István százados és zsolnai Zsolnai (Plossek) Gyula százados, 1915-ben az olimpiai ezüstérmes kardvívó, Békessy Béla százados, 1917-ben pedig Tisza István ezredes. A legénységi arany vitézségi érmet harcokban tanúsított személyes bátorságáért tízen érdemelték ki. Név szerint: Besenyei János őrmester, Biró Albert közhuszár, Hajdok Szilárd törzsőrmester, Kiss B. János közhuszár, Lázár József tizedes, Maczák János őrmester, Nagy Zoltán őrmester, Szatmáry Ferenc őrmester, Szodoray István szakaszvezető és Tóth Miklós törzsőrmester.
1924. szeptember 21-én – 10 évvel a háború kitörését követően – a debreceni huszárok híres ezrede kettős ünnepélyt rendezett. Leleplezték a laktanya udvarán emelt emlékművet és felavatták az ezred egykori parancsnokának, a háború végén meggyilkolt miniszterelnöknek az emlékszobáját, a Tisza-szobát.
A jeles eseményre magas rangú vendégek látogattak a városba. Szeptember 20-án megérkezett József Ferenc királyi herceg, a Magyar Honvédség első főparancsnoka. Horthy Miklós kormányzót Horváth István altábornagy képviselte. A kormány képviseletében dr. Rakovszky István belügyminiszter jelent meg az ünnepségen. Az Országos Tisza-emlékbizottságot Hazai Samu volt honvédelmi miniszter vezetésével külön küldöttség képviselte.
Másnap, szeptember 21-én délelőtt 10 órakor a királyi herceg a város híres ötösfogatán a huszárlaktanyába hajtatott. Kíséretében ott volt dr. Hadházy Zsigmond Hajdú vármegye főispánja és dr. Magoss György Debrecen polgármestere. A Tisza-családot Tisza György gróf képviselete.
Az ünnepség a Tisza-szoba felavatásával vette kezdetét. Az ezred törzsépületében alakították ki volt bajtársai adakozásaiból az egykori miniszterelnök emlékszobáját. A szoba bútorzatának elkészítésére még a háború kitörését megelőzően megállapodást kötött Tisza Schwitzer Ferenc iparművésszel. A háború azonban közbe szólt. Most a néhai ezredparancsnok emlékére tisztelői elkészíttették a bútorokat. Az ízléses, korai román stílusú bútorzattal összhangban volt az a hatalmas, életnagyságú olajfestmény, amely Tisza Istvánt ábrázolta. A képet egy berlini festőművész készítette. Érdekessége az alkotásnak, hogy a tábori egyenruhát viselő Tiszát a bukovinai események idején, a helyszínen örökítette meg Zieglen berlini festő és tanár. Úgy vélem, hogy az 1939-ben megjelent ezredtörténet V. képtábláján ez az alkotás található. A kép hátterét az erdő adja, középpontjában pedig a távolba révedő parancsnok látható. Az alkotó azt a pillanatot örökítette meg, amikor az ezredes a tábori istentisztelet befejezését követően katonáihoz beszél.
A bajtársak és tisztelők által megtöltött szobában először Flohr János szólt az egybegyűltekhez. Az egykori ezredparancsnok rövid méltató beszédet mondott, ezt követően pedig leleplezte a festményt. Őt Tóthváradi Asbóth István követte, aki Tisza katonai és emberi nagyságáról beszélt. Hazai Samu az Országos Tisza-emlékbizottság nevében emlékezett meg Tisza Istvánról. A beszédeket követően Flohr János átadta a szobát Fömötör József laktanya-parancsnoknak. Az ünnepség első részének befejezéseként Huszár Endre tábori lelkész megáldotta a szobát.
Ezt követte az emlékoszlop leleplezése. A laktanya udvarán gyűlt össze az ünneplő tömeg. A magas rangú vendégek között az első helyen kell megemlékeznünk József Ferenc főhercegről, mellette Horthy Miklós kormányzó személyes képviselője, Horváth István altábornagy, Rakovszky Iván belügyminiszter, Ferjencsik Ottó tábornok, körletparancsnok volt jelen az ünnepségen.
A laktanya udvarán felsorakozott a helyőrség teljes állománya. A rendőrséget egy század képviselte, és fegyelmezett alakzatban ott álltak a fiú és leány cserkészek is. Vitéz Nagy Pál honvédségi főparancsnok szemlét tartott a felsorakozott katonai egységek előtt. Ezt követően a vendégek helyet foglaltak a díszsátor alatt. Az emlékoszlop leleplezési díszbeszédét Ujfalussy Gábor huszárezredes, a kettes huszárok egyik legvitézebb ezredparancsnoka tartotta. Beszéde végén ágyúdörgés kíséretében lehullott a szoborról a lepel. Elő bukkant a márványból készült obeliszk.
Az oszlopon felül egy kard, mellette a Pro patria 1914-18 felirat volt látható. A kard alatt aranybetűkkel Tisza István neve. Ez alatt a 13 hősi halált halt tiszt neve következett. Az oszlop többi oldalán az ezred 450 elesett alttisztjének és huszárjának neve volt olvasható. A szobor alján bronz kard feküdt cserfa koszorún rajta egy huszárcsákóval. Az adakozásból emelt emlékművet Debrecen város nevében Magoss György polgármester vette át megőrzésre és gondozásra. Beszéde után helyezték el az emlékezés koszorúit a megjelentek. A sort Nagy Pál honvédségi főparancsnok kezdte, utána Ferjenszki Ottó körletparancsnok a honvédelmi miniszter koszorúját helyezte el. A sort József Ferenc főherceg folytatta, aki így szólt, miután az emlékezés virágait elhelyezte:
„Atyám nevében teszem le a koszorút. Ez legyen jelképe atyám szeretetének, hálájának, mely soha el nem fog múlni.”
Horánszky Lajos az Országos Tisza Emlékbizottság nevében helyezett el virágokat. Debrecen város koszorúját Magoss György polgármester tette le az oszlop talapzatához. De virágokat hozott Hajdú vármegye alispánja, Pákozdy Sándor és Szatmár-, Ung-, Bereg vármegyék alispánja, Streicher Andor is. Az egykori bajtársakat a 39. gyalogezred nevében Wolff Imre tábornok, míg a 11-es honvédeket Tauber őrnagy képviselte. Koszorút helyeztek még el a Tisza-szakasz vitézei, végül Flohr János tábornok, az ezred egykori parancsnoka helyezett el koszorút a kettes honvéd huszárok nevében. A felemelő esemény díszfelvonulással fejeződött be.
Az emlékművel kapcsolatban azonban bizonytalanságok merülnek fel. Eddig úgy tudtuk, hogy a felállított obeliszk azonos a ma már Honvédtemetőben álló emlékoszloppal. Éles Bulcsú is ezt írja le tanulmányában.
Az egyszerű, műkőből készült oszlopon mindössze ennyi olvasható: Hősök 1914-1918. Ám ennek ellentmondó forrásra bukkant Csizmadia József. Ő Kaplonyi György: “Debreceni ércemberek, márványnévjegyek” című könyvére hivatkozva a következő leírást adja: „A legendáshírű 2. honvéd huszárok emlékét szerény műkőoszlop hirdeti a Széchenyi-út elején lévő huszárlaktanya udvarán. Az emlékoszlop magas, lépcsős alapzaton álló obeliszkszerű építmény. Oldalába az elesett tisztek és legénység nevét vésték. Talpazatán keresztbe tett kard csákóval. Az oszlop homlokzatán az ég felé nyúló kard két oldalán ez a felirat: Pro patria 1914-1918. Az újabb források bizonyos tekintetben ezt is átírják. Az emlékmű anyaga ugyanis nem műkő, hanem márvány.
A korabeli debreceni lapok fentebb bemutatott híradásai valamint az ezredtörténetet bemutató kötetben található fotó immár minden kétséget kizáróan igazolják, hogy a ma kettes huszárok emlékoszlopának tulajdonított alkotás nem azonos az eredetivel.
További kutatás tárgyát képezi, hogy mi történt a szeptember 21-én átadott szoborral. Mikor, kik, és hová szállították? Egyelőre rejtély, de bízunk benne, hogy a további kutatások, illetve a nagyközönség segítségével megtudjuk az igazságot.